A megjelenése óta szemeztem vele és mivel a februárt néhány erősebb, lelkileg megterhelő könyvvel zártam, gondoltam ez pont jó lesz egy könnyedebb, kikapcsolódó olvasmánynak. A regényben egy huszonéves japanológiát tanuló cseh lány kutatja és fordítja Kavasitát, a rejtélyes japán szerzőt, miközben a fiatalabb énje Tokió utcáit rója. A Tokióban ébredek jól visszaadja, hogyan is képzelnék el egy modern dark academia regényt elitizmus nélkül. Ugyanúgy megvan benne a szenvedélyes tanulási vágy, csak éppen az ókori irodalom helyett a japán kultúra kerül középpontba. Szórakoztató olvasmány volt, még akkor is, ha ebből a 400 oldalból bőven lehetett volna még vágni. Sok helyen tudtam azonosulni vele, már csak azért is, mert a főhőshöz hasonlóan én is erős érdeklődést tanúsítok Japán iránt és régi vágyam, hogy valamikor hosszabb időt (akár egy teljes évet) eltölthessek a szigetországban.

Elmondhatatlanul örülök, hogy tavaly magyar nyelven is megjelent Marina Abramović memoárja. Egyetemen találkoztam először a nevével, a performanszai pedig rögtön felkeltették az érdeklődésemet. Már akkor is izgalmas személyiségnek tartottam, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire lebilincselő lenne az élettörténete is. Partizán apa és hatalmas fájdalomtűrőképességű, kommunista anya, látnokok és sámánok, együttélés a mélysivatag őslakosaival, találkozás a dalai lámával, a kínai nagy fal végigsétálása és a határok folytonos feszegetése. Inspiráló olvasmány volt és nem csak a művészi vonal fogott meg benne (bár szerintem, bárki aki alkotással foglalkozik, sokat tud nyerni a könyvből), hanem az emberi oldala is, ami a szenvedélyről és a kitartásról szólt. A könyv olvasását könyvtári példánnyal kezdtem és a sajátommal zártam. Az év eddigi legjobb olvasmánya.

Első és nem túl meggyőző találkozásom Bukowskival. Olyannyira nem lettünk jóba, hogy konkrétan ez lett idei év eddigi legrosszabb olvasmánya, amin én magam is meglepődtem, elvégre egy iszonyatosan közkedvelt, ikonikus szerzőről van szó. És nem azért, mert annyira megbotránkoztatott volna, ellenkezőleg. Mert annyira untam. Értem, hogy társadalomkritika, hamis amerikai álom, és hogy íme itt a working class antihős, akit a bürökratikus, abszurd rendszer szült, de más szerzőknél nekem sokkal jobban működtek ezek a dolgok, Palahniuk könyveiért például odavagyok. De persze az is lehet, hogy csak kezdek torkig lenne az alkoholista, szexista antihősökkel – pláne, ha azok rosszul vannak kivitelezve. Kérdezném, hogy hol van itt a mélypont, de mintha permanens másnaposságtól szenvednék és ha egy pillanatra úgy is tűnik, hogy na most jön a katarzis, akkor se történik más, minthogy legurítunk még egy sört. A kezdőt és a Vegyes felvágottat mindenesetre még a várólistámon hagyom, meglátjuk, ott jobban egymásra találunk-e.

Következzen egy 180 fokos fordulat és Bukowski után térjünk át a növények szeretetére. Először is szeretném kiemelni, hogy mennyire jól sikerült a magyar kiadás. Nem csak a borító, de a cím is kenterbe veri az eredetit (How to Make a Plant Love You). Ő az egyike a szezonális könyveimnek, elvégre mikor máskor olvasnék növényekről, ha nem tavasszal, amikor a természet is újjáéled? A Ha egy fa kidől az erdőben... fejezet volt a kedvencem, de azon belül is a nyelv fontosságát taglaló rész fogott meg a legjobban. Egész pontosan, hogy a növényekkel kapcsolatos nézeteinket milyen mértékben korlátozza az, ahogy beszélünk róluk. Mi lenne például, ha a fákat a szanszkritokhoz hasonlóan lábbal ívónak neveznénk? És mennyire eltérő szemléletet hord egy ilyen elnevezés a mi nyersanyag megközelítésű gondolkodásmódunkhoz képest. Sok más ehhez hasonló érdekességet tartogatott a könyv, és bár voltak részei, amik kevésbé kötöttek és, de még így is nagyon örülök annak, hogy elolvashattam.

Nagy szívfájdalmam, hogy a szerzőtől magyar nyelven egyelőre csak A nő gazdasági helyzete jelent meg, az is több, mint száz évvel ezelőtt. Itthon ezenfelül mindössze horrorantológiákban olvashattuk az itt említett címadó novellát, pedig igenis megérdemelne egy önálló kötetet. De türelmes vagyok és remélem, egyszer eljön a nap. Na de, hogy magáról a műről is beszéljek: imádtam. Jól megírt, feszes, több szinten is működő szöveg, ami érzékletesen és hitelesen mutatja be amint a valószínűsíthetően szülés utáni depresszióban szenvedő nő szép lassan halad az őrület felé. Mert ebben az állapotban, pont arra van szüksége, hogy minden ingertől, kapcsolattól megfosztva egy foszló tapétájú, rácsos ablakú szobába zárják pihenni, az érzelmi támogatásról nem is beszélve. Elvégre biztos hülyeségeket beszél, mikor azt mondja, rosszul érzi magát, majd a férj/orvos jobban tudja, hogy mit is érez valójában. Szóval igen, nagyon ajánlom, olvassátok. 

Mint sokan mások, én is a Polaroidokkal kezdtem az ismerkedést, és bár az a kötet is elnyerte a tetszésemet, ez most sokkal jobban betalált nálam. Ezek a versek a gyászról és a szakításról szólnak. Csendes, cigi mellett mélázós, szomorkás versek. Egészen magával ragadott a hangulata és bántam, hogy olyan hamar a végére értem annak a 44 oldalnak.

Ez annyira jól esett! Bájos, szívet melengető gyerekkönyv, aminek minden egyes percét élveztem. Pedig ha valaki csak felületesen annyit mondott volna a történetről, hogy egy gazdag kislányról szól, aki hercegnőnek hiszi magát, akkor lehet, kétszer is meggondoltam volna, hogy a közelébe merészkedjek-e. Burnett viszont tavaly már A titkos kerttel a szívembe lopta magát és ez a varázslat most is működött. Beszippantott és a cinikus felnőtt énem is elhallgatott egy-egy jelenetnél, hogy ilyen csak a mesékben létezik, mert igenis meg kell őriznünk valamit a gyermekkori csodákból. Gyönyörű történet a jóságról és az örök reményről. 

Iráni képregény, ami egy tizennégy éves kislány szemszögéből mutatja be az iszlám forradalmat és az azt követő éveket. A személyes hangvételű során betekintést nyerhetünk az iráni mindennapokban, amit bár rengeteg keserűség és tragédia árnyékol, továbbra is megmarad a humor, mert "az egyetlen dolog, ami elviselhetővé teszi az elviselhetetlent, az a röhögés." Nagyon jól illet a képregény hangulatához a minimalista stílusú fekete-fehér rajz, néhány tömegjelenet kifejezetten erős lett ennek köszönhetően. Sokat adott ez a könyv és ha bárki ódzkodott volna eddig a képregényektől, mert az nem elég komoly vagy nem is igazi könyv, akkor épp itt az ideje, hogy levetkőzze ezt az előítéletet és kézbe vegye, mert a Persepolis meg fogja változtatni a véleményét. És igen, nem titkolom, szeretném, ha sokkal több mindenkihez jutna el ez a történet, már csak azért is, mert egy olyan országról, kultúráról van szó, amiről finoman szólva is hiányosak és torzak az ismereteink.  

Egy újabb szezonális olvasmány, ami számomra nagyon erősen indult. Az első 20% azzal telt, hogy pár percenként hívtam oda páromat, hogy felolvassak neki egy-egy érdekes részt. Már kezdett olyan érzésem lenni, hogy ennyi erővel lassan az egész könyvet is felolvashatnám. Aztán hirtelen egyre jobban megritkultak ezek az alkalmak. Lehet, hogy csak elfáradtam közben, de egy ponton túl már csak azt vártam, hogy a végére érjek. Sajnálom, mert tényleg nagyon jól összeszedett, sok új információt tartogató könyv. Soha nem gondoltam volna korábban, hogy a fák ilyen harmonikus, egymást segítő közösséget, sőt, szuperorganizmust képesek alkotni, ahol a gyökereken és gombafonalakon keresztül figyelmeztetik egymást a veszélyekre, hogy hatékonyan tudjanak védekezni, nem úgy, mint a süketnéma kultúrnövények. 

Véletlenül olvastam újra a kötetet. Még gimnáziumban ismerkedtem meg Lorca költészetével és teljesen beleszerettem, nagy hatással volt rám, olyannyira, hogy a kötet egyik leghosszabb versét, a Spanyol csendőrök románcát, még fejből is tudtam. Több kötetét is elolvastam abban az időben a könyvtárból, a Cigányrománcok volt viszont az egyedüli, ami saját példányban is megvolt. Szóval a véletlen újraolvasás úgy történt, hogy belelapoztam a kötetbe, gondoltam elolvasok egy-két verset, hisz olyan rég volt már. Következő pillanatban azon kaptam meg, hogy együltömben végigolvastam a teljes kötetet. Csodálatos élmény volt, és alig várom, hogy valamikor beszerezzem a Lyra Mundi sorozatban megjelent Lorca kötetet is.

Sylvia Plath novelláit ritkán szokták emlegetni. A figyelmet elsősorban egyetlen regénye, Az üvegbúra, illetve versei kapják, annak ellenére, hogy kritikusai novelláit tartották a legerősebbnek. Nehezen tudnék dönteni, hogy melyik a jobb, az azonban egészen biztos, hogy ezek nagyon jó, erős novellák. Az ötvenkilencedik medve kiemelkedett a gyűjteményből és már csak a gyönyörű, érzékletes tájleírások miatt érdemes elolvasni. A többi szöveghez hasonlóan itt is egyszerű, szinte banálisnak tetsző helyzettel dolgozik, amikben sokkal több rejlik, mint azt elsőre gondolnánk és mindezt egészen elképesztő érzékenységgel tálalja. Volt benne pár gyengébb szöveg is (pl.Rose és Percy B.), de még így is hatalmas élmény volt.

Könyvklubos olvasmány, ami gyakorlatilag egy banális szerelmi történetként induló bárgyú-esetlen keringőzés. Van itt féltékeny feleség, terhes ápolónő, disszidálni készülő hajdani politikai elítélt és “Skréta-Isten”, a nőgyógyász, aki saját ondóját fecskendezi a teherbeeséssel küszködő nőkbe a tudtukon kívül. Lehet, hogy nevetnem kellene ezen (sok értékelésben említik, milyen mulatságos ez a könyv), de nem tudok. A szülés és a terhesség egyébként is egy elég meghatározó témája a Búcsúkeringőnek, de felmerül a sors kérdése, a hazához fűződő viszony és még egy Bűn és bűnhődés párhuzamot is kapunk. Sok a filozofálgatás és a mai kornak már egyáltalán nem megfelelő szexista megnyilvánulás, és bár volt benne egy csomó érdekes gondolat is, az eddigi Kundera olvasmányaim közül mégis ez tetszett a legkevésbé.

A Persepolis második része, ami ott folytatódik, ahol a Gyerekkorom Iránban befejeződött. Marjane Nyugatra költözött, a Bécsben töltött évek alatt azonan súlyos identitásválsággal küzd, hiába próbál beilleszkedni az ottani kultúrába, nem találja a helyét és végül haza is költözik, ám a probléma továbbra sem szűnik meg. Míg Nyugaton túl iráni, addig Iránban túl nyugati. Nem tudnék választani, hogy a két kötet közül melyik tetszett jobban, a kettő nekem olyan szervesen kapcsolódik egymáshoz, hogy fejben sem tudom őket szétválasztani, annak ellenére, hogy két külön kötetként olvastam őket. Mindegy is, a végeredmény így is 5 csillag és alig várom, hogy sort kerítsek a filmes adaptációjára is. 

A könyvről már korábban is beszéltem (itt írtam róla hosszabb értékelést), úgyhogy nem térnék ki rá most részletesebben, elég annyi, hogy ez már a sokadik újraolvasásom volt és mindig ugyanannyira imádom.

 

 

A regény alapötlete szerintem nagyszerű. A háború sújtotta Irakban egy férfi a merényletek után megmaradt testrészeket félceli össze, hogy azokat ne közönséges hulladékként kezeljék, hanem ugyanazt a tiszteletet kaphassák meg, mint az ép holttestek és illő módon kerülhessenek eltemetésre. Messze ez az ötlet a könyv legerősebb aspektusa, ami megkísérli ugyan elcipelni hátán a történetet, ám a második felétől kezdve egyre jobban vánszorog és biceg a hiányosságai miatt. Néhány szakasz már szembeötlően rosszul lett megírva, mások el lett nyújtva, mint a rétestészta és bizonyos szereplők sem voltak eléggé kidolgozva, olyannyira, hogy olykor egymásba folytak, szinte már felcserélhetőnek tűntek egymással. Sajnos amilyen izgalmasnak indult, olyan lapos és feledhető lett a vége, amiért nagyon nagy kár, mert sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a történetből.

A gender kifejezés sajnos szitokszóvá vált, pedig a társadalmi nem (mert valójában ezt jelenti a szó), mindannyiunk életére kihat. Hatással van a kapcsolatainkra, identitásunkra, arra, hogy milyen viselkedést várnak tőlünk és milyen kötelezettséget vállalunk. Szóval nem, a gender még véletlenül sem egyenlő a nemváltással. Érdekes volt arról olvasni, hogyan változott a nemi szerepek felfogása az idők során és hogy például a jelenleg is létező vadászó-gyűjtögető társadalmakban a nők együtt vadásznak a férfiakkal, a férfiak pedig ugyanannyi időt töltenek gyerekneveléssel, mint a nők. Ahogy a könyv is kitér rá, a kultúra közvetíti a nemekhez való viszonyunkat, a kultúra viszont folyamatosan változik, így az is, hogy egyes tulajdonságokat, jegyeket alapvetően férfiasnak vagy nőiesnek ítélünk-e meg. Párizsban 1790-1829 között például a férfiak hordtak fűzőt az akkori divatnak megfelelően. A könyv szerintem jó kezdő kötet a témában, sok hasznos és érdekes információt tartalmaz, mindezt pedig nagyon látványosan, elgondolkodtató képekkel tárja az olvasó elé. Jó lenne, ha őszintén és nyíltan tudnánk beszélni erről a témáról (is), mert maga a gender kérdés valójában egyáltalán nem ördögtől való. 

Idén jobbnál jobb versesköteteket sikerült választanom és ez Lukács Flóra debütáló kötetére is igaz. Egy ​sanghaji hotel teraszán világát színes, neonfényekkel megvilágított különös éjszakai utcákhoz tudnám hasonlítani, ahol feloldódnak a szabályok és a körvonalak. Kaméleonok, korallok, polipok, flamingók és kentaurok lakják a szexshop táblákkal és szivárvány színű benzinfoltokkal tarkított forró utcákat a felhőkarcolók és tömbházak takarásában. Igazi városi burjánzás, ahol az idegenségérzet mellett foglalkozik a nemváltás és transzneműség kérdésével is. Kedvenc versem a Kvantumleves volt. 

Első Atwood olvasmányomnak az írónő első megjelent regényét választottam és bár így nincs viszonyítási alapom, de ha a többi műve is legalább ilyen jó, akkor bátran vetem bele magam Atwood életművébe. A könyv nagyon mélyen megérintett, a téma abszolút telitalálat volt nálam. Emlékeztetett a Növényevőre, ahol egy fiatal nő Marianhoz hasonlóan fokozatosan egyre kevesebb ételt képes elfogyasztani; előbb csak a húst hagyja el, később azonban a növényi élelmiszereket sem képes megenni. Persze egyik esetben sem vegetarianizmus vagy diétáról van szó, érezhető, hogy egy sokkal komplexebb és mélyebb lemondás áll a dolgok mögött, amiben keverednek a lelki kétségek, a társadalmi nyomás és kötöttségek.