Az alapötlet nagyon aranyos, jó volt megismerni a híres művészek, tudósok és írók háziállatait és megtudni, hogyan hatottak a kis kedvencek a munkáikra. Ami a legnagyobb hibája, hogy kicsit két világ között lóg a könyv, nem tudja eldönteni, hogy kihez szeretne szólni. Gyerekek számára a nyelvezet és helyenként a témák is túl bonyolultak – nem tudom, melyik kilencéves érti meg a pszichoanalízis "tudattalan okok feltárásán alapuló elmélet" definíciót. Felnőtteknek ellenben túl kevés és felületes ez az információmennyiség. A hírességek listája is érdekes. Az olyan nevek, mint Einstein, Dalí, Picasso és Mozart még a gyerekek számára is ismerősen csenghet, ám Georgia O’Keeffe és Dorothy Parker még nekem is teljesen ismeretlen volt eddig. Külföldön bizonyára híresebbek, mint hazánkban (Dorothy Parkertől például magyar nyelven még egy műve sem jelent meg), ám biztos vagyok benne, hogy például II. Erzsébet királynő a corgijaival jobb választásnak bizonyult volna. 

Már a második fejezetben teljes levett a lábamról, a lelkesedésem pedig később sem apadt, szinte faltam az oldalakat. Különösen tetszett a regény nyelvezete és a mód, ahogyan du Maurier megfestette ezt az idillisztikusnak tűnő ősi, ugyanakkor baljóslatú kastélyt. A pszichológiai oldala is rendkívül érdekes, ami önmagában is megérne egy mélyreható elemzést. A történet sokáig ráérősen halad, megismerjük a ház lakóit, a rokoni és baráti kört, eltöltünk velük pár délutánt és vacsorát, a bál után viszont nagyon gyorsan beindulnak az események és nem tudtam lerakni a könyvet. Bár sok kritikát láttam megfogalmazni a névtelen elbeszélő karakterét illetően a gyávasága, bénázásai és mindenekfelett a borzasztó önérdekképviselete miatt, én nem tudtam rá haragudni. Még a  legrosszabb, kétségbeesett gyerekként viselkedő pillanataiban is együtt éreztem vele és szerintem a személyisége illetve fiatal kora miatt érthető, hogy ennyire elveszett ebben az új környezetben. 

Vakon vágtam bele Junot Díaz regénybe, így nem igazán tudtam, hogy mire számíthatok. Mint utóbb kiderült, a dominikai diktatúra környékén játszódó családregényről van szó, a központi karakterünk pedig, Oscar Wao, egy túlsúlyos nörd és könyvmoly. Szimpatikus volt a regény közvetlen hangvétele és különösen örültem az izgalmas, jól megírt lábjegyzetnek is, a Trujillo-rezsimről ugyanis igen hiányosak az ismereteim. A sors egyébként úgy hozta, hogy nem sokkal a regény elolvasása előtt néztem meg két Ted-ed videót is erről a témáról, így legalább némi alapfogalmam volt Trujillo kegyetlen és brutális diktatúrájáról. Ezzel szemben a hátul található szójegyzék már kevésbé szerencsés és az olvasást is nehezítette, hogy gyakorlatilag pár oldalanként vissza kellett lapozni. Ami még igazán érdekes volt az a rengeteg geek-utalás, csak azt bánom, hogy számomra sok minden elveszett, a szerepjátékokról például fogalmam sincs.

Bár ritkán olvasok fantasyt (pláne kortárs ifjúsági fantasyt), de annyi jót hallottam erről a könyvről, hogy muszáj volt elolvasnom. Ha másért nem is, akkor a címért, mert ez már önmagában is vonzóvá tette a könyvet. Nosztalgikus érzés volt boszorkányokkal, mocsári szörnyekkel és sárkányokkal találkozni. Visszarepített az általános iskolás időkben, amikor kezdő olvasóként csak varázslatról szóló könyveket vettem kézbe, ugyanis - mint a legtöbben akkoriban - hatalmas Harry Potter-lázban égtem. De hiába a nosztalgia, mégsem sikerült igazán mélyen kapcsolódnom a könyvhöz. Nálam abszolút az "egyszer jó" kategóriába esett; nincs benne semmi égbekiáltóan zavaró, viszont nincs is benne semmi, amit igazán magával ragadott volna. Pedig az ötletek tetszettek benne, szóval talán egy másik körítéssel, más stílusban jobban csúszott volna. Mindenesetre kikapcsolódó olvasmánynak tökéletes volt a Balatonra.  

Amanda Lovelace debütáló kötetére nézve rögtön Rupi Kaur jutott eszembe. Ez már önmagában is felkeltette az érdeklődésemet, a hercegnős téma pedig kifejezetten szimpatikus volt. Viszont azt hiszem, kezdek ráébredni arra, hogy az instaköltészet nem feltétlenül az én műfajom. Tetszettek a kötetben érintett témák (erőszak, étkezési zavar, feminizmus) és az őszintesége is, de néhol egyedül az érzéseket tudtam díjazni, magát a kivitelezést gyengének találtam. Mintha befejezetlen, még vázlatos verseket olvasnék. Rupi Kaur sem kötetét sem szerettem maradéktalanul, de a versei mögött mégis több ötletességet fedeztem fel. Magát a hercegnős tematikát is jobban fel lehetett volna használni, mert rengeteg potenciál és játéklehetőség rejlik magában az ötletben. 

Nyáron egy újabb kimaradt Vonnegut regényt pótoltam be. Kissé félve kezdtem neki, ugyanis az elmúlt pár évben olvasott könyvei nem igazán nyerték el a tetszésemet. A Börleszknek már a története is igazán érdekesen hangzott, pláne mai szemmel nézve. A regényben szó esik a "Nincs többé magány" jelszóval létrejött mesterséges nagycsaládokról, az USA elnökségének széteséséről és Kína emberkicsinyítő kísérletéről, aminek célja, hogy az emberek kevesebb ennivaló és ruhával is beérjék. Egyszerre volt bizarr, szórakoztató és elgondolkodtató, egyszóval minden, amiért Vonnegutot szeretjük. Mégis azt hiszem, ezen a ponton lassan kénytelen vagyok szembenézni a ténnyel, hogy Vonnegut könyvei már nem szólítanak meg ugyanúgy, mint régen. Ennek ellenére élvezetes olvasmány volt és nyugodt szívvel tudom ajánlani akár első Vonnegut regénynek is.

Hogyan birkózhat meg egy kislány azzal a ténnyel, hogy jóformán mindenféle magyarázat nélkül szülei visszaadják őt eredeti szüleinek és megszokott életéből kiszakítva hirtelen vidéken találja magát idegenek között? A helyzet igencsak komplikált, pláne egy gyerek szemszögéből, aki értetlenül áll a változások közepette. A regény minden lapját átjárja egy szomorkás hangulat, amiben keveredik a nosztalgia, a megbánás és a tehetetlenség érzete. Tetszett, hogy a visszaemlékező felnőtt szempontjából ismerjük meg a történetet, akit már nem vakít el a féktelen düh, ugyanakkor még mindig érződik benne az a keserűség, ami bizonyára egész életében el fogja kísérni.