Forrest Gump (1994)

Kismilliószor láttam már és képtelen vagyok megunni. Gyerekkoromban nem számított, hogy milyen gyakran adták a tévében, szinte minden alkalommal leültünk a családdal megnézni, hiszen elég nagy eséllyel ez volt a legjobb film, amit éppen vetítettek. A történetet bizonyára senkinek nem kell bemutatni, hiszen mindannyian kívülről fújjuk a bonbonos idézetet és a velem egykorúak bizonyára kismilliószor kiabálták a játszótereken és iskolai udvarokban, hogy fuss Forrest, fuss. Tom Hanks tökéletesen hozta a kissé egyszerű, de aranyszívű Forrest Gump karakterét, aki a véletlennek köszönhetően Amerika összes jelentős eseményén jelen volt 1950 és 1970 között. Harcolt a vietnami háborúban, találkozott Nixon elnökkel, de még Elvis Presley is tőle leste el az őrült táncmozdulatokat. Igazán elbűvölő, csupaszív film, amit érdemes újranézni, ha kedvünk támadna egy jól bevált klasszikushoz. 

Kevés film van, ami olyan tökéletesen ábrázolja a barátságot, mint az Életrevalók. Az ejtőernyős baleset után tolószékbe kerülő gazdag Philippe felfogadja a gettóból jött Grisst, mint otthoni kisegítőt és valószínűtlennek tűnő barátság szövődik köztük. Griss laza, szókimondó személyisége jól kiegészíti Philippe komolyságát, aki örül annak, hogy Griss úgy kezeli őt, mintha teljesen egészséges lenne. Néha még arról is elfeledkezik, hogy segítenie kell neki feljutni a lépcsőkön. Ám az érzékeny téma ellenére is ez az egyik legjobb vígjáték és egyben a legéletigenlőbb film, amit valaha láttam. Hangosan nevetős, még ha olykor meg is könnyeztem. A festős mellékszál pedig zseniális. 

Végtelenül szerethető film egy fiatal dublini srácról, aki zenekart alapít, hogy bevágódjon egy lánynál. Első hallásra lehet, hogy kissé sablonosnak hangzik ez a romantikus coming of age sztori, de tökéletesen eltalálták a hangulatot és az egyensúlyt, semmi sincs túladagolva, úgyhogy nem kell félni, hogy egy túlcsordulóan nyálas filmről lenne szó. Ráadásul nagyon jó kis retro számokkal van teletűzdelve. A főhős útját ugyanis a zenerajongó bátyja egyengeti, aki jobbnál jobb klasszikus rockalbumokkal inspirálja. Így esik át a David Bowie majd a The Cure korszakán, utánozva a bálványok öltözködési és zenei stílusát, amíg rá nem talál önmagára. Nem tudok betelni a srácok kezdeti próbálkozásaival, jó volt látni ahogyan a város utcáin forgatnak videoklipeket szedett-vetett halloween jelmezekben és szülőktől kölcsönvett kék bársonyöltönyben. Egészen meghozza a kedvem egy zenekar alapításához.

Holdfény királyság (2012)

Talán annyira nem meglepő, hogy Wes Anderson az egyik kedvenc rendezőm. Az Utazás Dardzsilingbe volt a legelső filmje, amit még tizennégy évesen láttam DVD-n, és azóta se tudom megunni a stílusát. Szeretem a nosztalgikus, szomorkás, ugyanakkor megmosolyogtató és végtelenül bájos filmjeit, illetve a babaház jellegű világokat, amiket felépít. A Holdfény királyság tökéletesen összefoglalja a Wes Anderson filmek lényegét. Tele van szerethető, emberi karakterekkel, megmosolyogtató pillanatokkal, a színvilág meleg, hívogató, és a történet felidézi a nyári gyerekkori kalandokat, mint a kempingezést a vadonban és persze a fiatalkori szerelmeket. 

Bizonyára több alkalommal láttam a Holiday-t, mint amennyit be merek magamnak vallani, de ha létezik olyan, hogy guilty pleasure film, akkor ez lenne az. Két nő lakást, és ezzel együtt életet cserél karácsonyra, mert egyikük se szeretné otthon, magányosan tölteni az ünnepeket. Így kerül a menő tévés producer egy istenháta mögötti, számomra viszont meseszerűen rusztikus kis lakásba, míg a külvárosi lány egy hihetetlenül modern, jakuzzis villában találja magát. Megkérdőjelezhetetlenül romantikus film találkákkal, félreértésekkel, humorral és egy nagyon aranyos mellékszállal egy elvonultan élő idős filmrendezőről. Lehet, hogy karácsonykor játszódik, de az év bármely napján szívesen újranézem.

Across The Universe – Csak a szerelem kell (2007)

Kissé elfogult vagyok, hiszen a film The Beatles számok köré épül fel, hasonlóan a Mamma Miához, azzal a lényeges különbséggel, hogy a hatvanas évek Amerikájában járunk, a lázongó ifjúság és békemozgalmak korában. Nem tökéletes alkotás, ezt aláírom, de amikor először láttam, kénytelen voltam feltekerni a hangerőt, hihetetlenül jó érzés volt látni, hogy életre kelnek a dalok. Mondanom sem kell, remek zenék hangzanak fel benne, és különösen tetszett, hogy néhány szám teljesen más jelentést nyert a film kontextusában. Beatles rajongóknak kötelező.

A Római vakációt azoknak is nyugodt szívvel tudom ajánlani, akik alapjáraton ódzkodnak a régi fekete-fehér klasszikusoktól, ráadásul nekem például sokkal jobban bejött, mint az ikonikus Álom luxuskivitelben. A film egy távoli ország hercegnőjéről szól, aki megunja az európai körutazásán tett hivatalos megjelenéseket, ezért úgy dönt, hogy kiszökik Rómába, hogy megízlelje a szabadságot és felfedezze a várost. Egészen elbűvölő Audrey Hepburn és Gregory Peck párosa, tényleg szuperek együtt, ráadásul az egész filmet belengi a nyár és az utazás szele. Érdemes tenni vele egy próbát, ha szeretnénk egy idegen országba elkalandozni.

Mit szólnánk ahhoz, ha Párizs utcáin kószálva egyszer csak egy fiáker állna meg mellettünk, mely elrepít a varázslatos 1920-as évekbe? Ez történik főhősünkkel is, aki egyik éjszaka hirtelen az általa idealizált múltban találja magát Dalí, Picasso, Hemingway és Fitzgerald társaságában. Irodalom- és művészetkedvelők különösen fogják élvezni Párizs pezsgő kulturális életét, igazán szórakoztatóak ezek a találkozások. Már csak azért is közel áll a szívemhez ez az alkotás, mert régen én is sokszor kívántam, bárcsak egy másik, izgalmasabb korban élhettem volna, mondjuk a hatvanas évek Amerikájában, de idővel rájöttem, hogy az ilyen fajta elvágyódás inkább csak egy álom, amit minden bizonnyal nem is élveznék annyira, ha ténylegesen odaszülettem volna. 

L'ecsó (2007)