A közlekedés igen kalandosra sikerült. Az odajutással még nem is volt gond, busszal mentünk, majd a megállótól nagyjából egy kilométeres sétát kellett csak tennünk a levendulamezőig. Ám mivel nem terveztünk előre, így hidegzuhanyként ért a tény, hogy másfél órát kellett volna várnunk a következő buszig. Már majdnem stoppolásra adtuk a fejünket, de szerencsénk volt és végül egy szintén Tihanyba tartó fiatal pár segített, akik elvittek minket kocsival. Legközelebb lehet, hogy inkább a biciklibérlést választjuk.

Tihanyban már könnyű dolgunk volt. Nemcsak, hogy itt már busz is jár, de bőven elegendő program áll rendelkezésre, hogy el lehessen ütni a délutánt. Nem mentünk konkrét tervvel, inkább csak céltalanul bolyongtunk a szűk járdákon, a Marcipánház és a rengeteg levendulatematikájú bolt mellett. Persze a Tihanyi Bencés Apátság megkerülhetetlen, de érdemes körbejárni az egész környéket, mert sok szép rejtett zugot lehet találni. Arról nem is beszélve, hogy az apátság mellől remek kilátás nyílik a Balatonra. Ha szebb idő lett volna, bizonyára egy levendulafagylaltot is vettem volna a sétához.

Az időjárást leszámítva tökéletes hétvége volt és remélem, jövőre is visszatérhetek. Kellemes érzés volt a levendulabokrok között sétálni, lelassulni, élvezni a friss levegőt és egyszerűn ott lenni a pillanatban. A természet elképesztően jó hatással van a testi és lelki egészségünkre egyaránt, ezért fontosnak tartom, hogy több időt szánjak rá, bár jó lenne, ha ez a természetközelség a mindennapi élet szerves része lenne, nem pedig egy előre megtervezendő feladat. Mindenesetre a levendulaaratás és minden más ehhez hasonló szedd magad akció egy remek lehetőség a kikapcsolódásra és a slow living gyakorlására. Kellenek a csendes hétvégék, hogy újrakapcsolódhassunk önmagunkhoz.

Egy régi álmom teljesülne a Japán úttal, hiszen évek óta vágyok rá, hogy ellátogassak ebbe az eklektikus, örökösen változó országba. Pont ez a kettőssége vonz, a csúcstechnológia és az ősi kultúra találkozása. Ősi buddhista templomokat és szentélyeket látogatnék meg, majd egy tematikus Pokémon étteremben ebédelnék Tokió nyüzsgő forgatagában. A pénzem nagy részét egyébként is arra használnám, hogy minden utamba kerülő ételt megkóstoljak és hogy szupermarketekbe vásároljak wasabi ízű KitKatet. Ellátogatnék a halpiacra, Harajuku használtruha üzleteibe, részt vennék egy hagyományos teaszertartáson, este pedig betérnék a neonfényekben fürdő videojátéknegyedbe. Legalább egy éjszakára megszállnék a templomszállások egyikében, hogy a hajnali órákban részt vehessek egy szertartáson a szerzetesekkel, de egy másik éjszaka könnyen meglehet, hogy betérnék egy kapszulahotelbe vagy love hotelbe is. Ha időm engedné, hogy az ország több pontján is kalandozzak, meglátogatnám a gésák által ismertté vált kiotói Gion negyedet és a lélegzetelállító Fusimi Inari vörös szentélykapuit, majd egy vidéki onszen fürdőbe pihenném ki az út fáradalmait.

Vonzanak Skócia meseszép, meseszerű tájai, amiket átjár a miszticizmus és a mágia. Napokig lehetne kocsival járni a Felföldet, felkutatni az eldugott, pici falvakat, a romantikus Eilean Donan-i várat vagy a Glenfinnan viaduktot, amin a Roxfort Expressz robog át. Időutazásra indulnék Edinburgh ódon várába, majd az óváros macskaköves utcáit koptatnám, míg megfáradva be nem térnék az egyik pubba némi whisky és haggis kóstolásra. Természetesen nyitott szemmel járnám a várost, hiszen itt született meg a Harry Potter könyvek nagy része, így úton-útfélen bele lehet botlani néhány varázslatos meglepetésbe. Újabb kalandok után kutatva egy rövidke vonatutat követve Glasgow-ba teremnék, hogy megcsodáljam gyönyörű épületeit, egyszerű katedrálisát és a nekropoliszt, a város különleges viktoriánus temetőjét. Forgalmasabb vizekre evezve West End elbűvölő kávézói között barangolnék, megtekinteném a közeli botanikus kertet és hogy kultúrában se szenvedjek hiányt, megnézném a Kelvingrove múzeum lebegő fejes installációját. 

Remek hosszú hétvégét lehetne eltölteni a világ legboldogabb városában, a hygge otthonában, amihez kiváló segítséget nyújtanának a helyiek által látogatott cukrászdák, galériák és könyvesboltok. Hullámvasútra szállnék Európa legrégebbi vidámparkjában, és hosszú sétát tennék a város kikötőjében. Persze a város szimbólumaként tündöklő kis hableány szobrot nem lehet megkerülni, nem is szeretném, ám utána biztosan felkutatnám a híres szobor eltorzított modern változatát is. Amszterdami hangulatba varázsolna a csatorna melletti színes házak szabályos, rendezett sorsa és a partján sorakozó megannyi hívogató kávézó és étterem. Mindezek utána bizonyára sokkolna az éles kontrasztban álló Christiania leharcolt, grafitikkel díszített hippinegyede, ami után még nagyobb meglepetést okozna Superkilen ultramodern neon rózsaszín sétánya. És csak hogy becsempésszek a hétvégébe némi bizarr, nem megszokott látványosságot, megnézném a Glyptotek múzeumban található 100 darabos gipszorr gyűjteményt is, hiszen miért is ne?

Sophie Collins: Kahlo Már szinte közhelyesnek hangozhat, hogy mint sok más hozzám hasonló fiatal nő, én is kedvelem Frida Kahlo munkásságát, de kitartok amellett, hogy szerintem nemcsak a festményei lebilincselőek, de személyisége és életútja is. Rengeteg fájdalmat állt ki; fiatalon súlyos balesetet szenvedett, műtétek sorát végezték el rajta, és viharos házasságot kötött a nőcsábász mexikói festővel, Diego Riverával. Ez az igényes, szépen illusztrált Infografika kiadvány egy jól megszerkesztett áttekintőt ad a festőnő életéről, a történelmi háttérről és némi támpontot nyújt a festményei értelmezéséhez is. Leginkább azok fogják hasznosnak találni, akik csak most ismerkednek Fridával, tekintve, hogy sok új információt nem tartogat a könyv.

Sally Rooney: Normális emberek Néha úgy érzem, hogy nem olvasok elég kortárs művet és erre részben ez a regény ébresztett rá. Nagyon sok jót hallottam Sally Rooney könyvéről, így a sok pozitív értékelés egészen felcsigázta a fantáziám és szerencsére minden elvárásomat teljesítette. Elsőre sablonosnak tűnt az alaptörténet és a cím, hiszen rengeteg olyan történetet láttunk vagy olvastunk már, ami kirekesztett, különc fiatalok életéről szól, ám az írónő nagyon jó érzékkel közelítette meg a témát és hiteles, jól kidolgozott szereplőkkel dolgozott. Kifejezetten szerettem a két főhős dinamikáját és érdekes volt látni, hogyan alakul át újra és újra kapcsolatuk egymással és a külvilággal.

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway Nem a legkönnyebben olvasható szerző, én legalábbis képtelen vagyok rövid idő alatt bármelyik könyvét ledarálni. Sokkal élvezetesebbnek találom, ha lassan rágódhatok el szavain és hagyom, hogy magukkal ragadjanak az érzelmek. Virginia Woolf egy hihetetlenül tehetséges és intelligens szerző, a Mrs. Dalloway pedig a leghíresebb és ezidáig a kedvenc regényem tőle. A minimális cselekmény ellenére is egy lebilincselő olvasmány. Mrs. Dalloway és a hozzá közel álló személyek emlékeiből és belső monológjaiból építkezik a regény, szinte észrevétlenül egymásba simulnak az egymás mellett elhaladó szereplők gondolatai és mi csak csendben hallgatjuk őket és hagyjuk, hogy mindeközben végigkalauzoljanak minket London utcáin. Finom, elegáns, intellektuális - így lehetne a legrövidebben összefoglalni. Mindenkinek érdemes elolvasnia, aki kedveli a szépirodalmat.

Thomas Mann: Halál Velencében Lassan hömpölygő, érzékletes leírásokkal tarkított rövid, mindössze 100 oldalas kisregény a sóvárgásról és az elmúlásról. Egészen mágikus a furcsa titkokkal terhelt Velence fülledt légköre, könnyű belefeledkezni, de Virginia Woolf regényéhez hasonlóan ez a könyv se bír izgalmas, feszes narratívával. Azonban különös színezetet adott a könyvnek a mi valóságunk, a vírus, a fertőtlenített utcák, emiatt mindenképpen emlékezetes marad. Sok az elmélkedés, lelki vívódás, és bár az elbeszélő Gustav Aschenbach, az idősödő író, rendkívül megnyerő tud lenni, ugyanolyan felkavaró is egyszerre, leginkább vonzalma tárgya miatt. Kétségkívül egy gyönyörűen megírt könyvről van szó, még ha az események csak az fejezettől indulnak csak be. Onnantól kezdve viszont egészen izgalmassá válik.

Gabriel García Márquez: Az ​ezredes úrnak nincs, aki írjon Következőnek egy még rövidebb művet fejeztem be, egy 80 oldalas kisregényt a mágikus realizmus atyjától. Imádom egyébként ezt a stílust, ahogy a mágikus, különös elemek keverednek egy egyébként valóságos történetben - de ez csak zárójeles megjegyzés, mert erre a művére pont nem jellemző. Ez a történet a várakozásról, szegénységről és a végeláthatlan reményről szól, a háttérben pedig kirajzolódik a politikai és történelmi háttér is, ami összesítve egy igen nyomasztó és reménytelen helyzetet fest fel. Érdekes volt felfedezni a Száz év magányból ismerősen csengő neveket, helyszíneket és más visszatérő elemeket, de ha választanom kellene, rövidebb művei közül inkább az Egy ​előre bejelentett gyilkosság krónikáját ajánlanám.

Michael Cunningham: Az órák Menekülési kísérletek és bolyongások az irodalomban. Már évek óta arra készülök, hogy a Mrs. Dalloway után rövid időn belül elolvassam Az órákat, amíg még élénken bennem él Woolf regényének emléke. Az ok igen egyszerű, ezt a könyvet ugyanis a Mrs. Dalloway ihlette. A huszadik század három különböző pontján élő nő egy napját ismerjük meg; az írónőét, aki a regényen dolgozik, aztán egy anyuka a hatvanas években ezt a művet olvassa, a modern new yorki nő pedig megéli a regény cselekményét. Ez a koncepció már önmagában is izgalmas, ahogy a tér és idő fogságától megszabadulva összekapcsolódik a három nő sorsa az irodalom által, de ami igazán élvezetessé teszi, az a stílus. Remekül elkap minden érzelmi rezdülését és gondolatfoszlányt, és bármilyen nehéz témáról volt is szó, élvezettel olvastam minden mondatát.

Charles Dickens: Karácsonyi ének Mikor máskor olvasnám el az egyik legikonikusabb karácsonyi történetet, ha nem húsvétkor? Az időzítés közel sem ideális, de elég régóta halogatom, decemberben pedig általában nincs már rá időm, mert az év végén lejáró könyves kihívásaimhoz igyekszem pótolni az elmaradásaimat. Normális esetben nem szokott zavarni, ha már előre ismerem egy regény végét, függetlenül attól, hogy esetleg a filmet láttam vagy egyszerűen csak annyira beépült a köztudatba a történet, hogy már mindenki ismeri a tanulságot, de a Karácsonyi ének esetében alig vártam, hogy minél hamarabb vége legyen, csak le akartam tudni. Lehet, hogy a karácsonyi szellem teljes hiánya miatt haladtam vele ilyen nehezen, így szerintem újraolvasom valamikor egy nyugis decemberben, lehetőleg a karácsonyfa alatt egy mézeskalács illatú szobában.

Johann Wolfgang Goethe: Az ifjú Werther szenvedései A levélregények mindig is távol álltak tőlem, Jane Austentől a Lady ​Susant például sokadik olvasásra se tudtam befejezni. De ez a könyv kellemes csalódás volt a számomra, nem számítottam rá, hogy ennyire fogom élvezni. Jó, azért kedvenc így se lett, de érdekes volt Werther érzelmektől túlfűtött leveleit olvasni, amint folyamatosan szélsőségek között csapongott és ahogy képtelen volt egy pillanatra is megbékélni a lelke. Valahol emlékeztetett a tinédzserkorra, amikor minden vagy borúsnak és értelmetlennek tűnik vagy az egész világ rózsaszín felhőben, mi pedig boldogságban úszunk. Mindenesetre nagyon sok szép idézetre leltem benne, ami elgondolkodtatott a szerelemről, háláról és az emberi lét értelméről.

Szvoren Edina: Verseim Vannak olyan könyvek, amiket elméletben sokkal jobban szeretek és tisztelek, mint amennyire azt a gyakorlatban élveztem, és sajnos a Verseim novelláskötet is ebbe a kategóriába tartozik. Bár az izgalmas címek kellően hívogatóak és megkapóak voltak (pl. Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynél újságot olvasni egy föld körül keringő űrhajón) és az abszurd helyzetek ígéretesnek tűntek, de néha úgy éreztem, hogy lemaradtam valahol a csattanóról. Nem hagyományos novellák, sokszor nincs is feloldás, így ez nem is annyira meglepő talán. Sokkal több rejtőzik mögötte, mint az első olvasásra tűnik. Minden szöveg összetett, többrétű jelentéssel bír és átlengi őket egy egyedi, különös hangvétel, ami telve van valamilyen baljós előérzettel.

Murakami Haruki: Birkakergető ​nagy kaland Murakami a Világvége ​és a keményre főtt csodaország óta az egyik kedvenc szerzőm. Szeretem az egyszerű stílusát és azt, ahogy összekeveri a valós hétköznapokat a misztikummal és a lélek belső, kiismerhetetlen tájaival. A Birkakergető sok szempontból egy igen különös könyv. Megkapó a cím, ám aki feszes, izgalmas, kalandokkal teli történetre számít, az bizony csalódni fog. A többi könyvéhez hasonlóan ez is lassan bontakozik ki, csepegteti az információmorzsákat, egyre közelebb kerülünk a titokhoz, ám a végén elmarad a nagy extázis, a homlokra csapós 'ahaa' érzés. Mégis a végén valami egészen különlegeset adott, egy ismerős, kissé keserédes, de kellemes érzést, ami napokig velem maradt.

Marguerite Duras: A ​szerető Egzotikus, fülledt táj, széthulló család, egy komp és egy kalap, meg egy szoba a zsúfolt utcák felett, ahova beszűrődik a kifőzdék és az embertömeg zaja. Ez a könyv emlékekből építkezik, ahol szinte fényképekként bontakoznak ki szemünk előtt az írónő fiatalságának néhány legmeghatározóbb pillanata, egész pontosan az az időszak, amikor 15 évesen kapcsolatba került egy sokkal idősebb kínai milliomossal. Duras gyakran elkalandozik, hol a jelenbe szaladunk, hol pedig vissza, egészen a gyerekkoráig, ahol anyja szenvedéseire és testvéreire emlékszik. Zaklatottság, emlékezés, az érzelmek bonyolult hálója és néhány meghalványult fénykép egy fiatal lányról, aki keresi a helyét.

Muriel Spark: Jean Brodie kisasszony fénykora Szeretem a különc karaktereket, akik kiállnak a saját véleményükért és ha kell, szembe mernek menni minden hagyománynak. Jean Brodie kisasszony, a fénykorában járó tanítónő is hasonló karakter, akinek szent célja, hogy az osztálya néhány kiválasztott lány tanulóját a krémek krémjévé formálja. Szimpatikus, hogy el mer rugaszkodni a kőbe vésett iskolai szabályoktól, akár zseniális tanárnő is lehetne, de ellentmondásos személyisége és rossz értelembe vett makacssága erre alkalmatlanná teszi. Érdekes és élvezetes olvasmány volt, bár szívesen olvastam volna kicsivel többet a tanítványairól.

Karinthy Frigyes: Az emberke tragédiája Gimnáziumi olvasmányaim közül Az ember tragédiája volt az egyik kedvencem, abban az évben kétszer is kiolvastam, pedig egyébként egyáltalán nem jellemző rám az újraolvasás. A hangoskönyvektől viszont sokkal kevésbé idegenkedtek, évi pár darab mindig bekerül, és gondoltam most tavasszal megpróbálkozom a Az emberke tragédiájával is. Rudolf Péter nagyon szerethetően és lelkesen adta elő a történetet, így arra egy rossz szavam sem lehet. Maga a paródia is egészen kellemes volt, tetszett a játékos vonal, ami egyben egy nagyon rövid összefoglalót is ad az eredeti műről. A végével azonban egyáltalán nem voltam kibékülve, ahogy áttértünk a modern világ ábrázolására és a házaló ügynökökre. Szívesebben hallgattam volna többet a bibliai szálról.