Éjfél körül járunk és megismerkedünk a tokiói étteremben egyedül olvasgató Marival, aki véletlenül összetalálkozik egy régi, nem túl közeli ismerősével és beszélgetnek. Ezzel a szituációval kezd a regény és vele együtt kezdetét veszi az az időszak, amikor minden lehetséges, egy időre a határok is elmosódnak. Tetszett a tokiói éjszaka hangulata, a magányos emberek találkozása, az egész éjszaka nyitva tartó éttermek és az Alphaville-re keresztelt szexhotel. Az alvó testvér története különös volt, a kameranézőpont szokatlan, de nem bántam, hogy a szerző nem adott semmilyen kézzelfogható magyarázatot. A regény így kellően titokzatos és furcsa egyszerre, bár nem olyan összetett, mint a többi könyve. De még ha nem is ez a legjobb munkája, én akkor is képtelen vagyok megunni a stílusát. Igazság szerint előre félek, hogy mi lesz akkor, ha egyszer minden Murakami könyvet elolvastam. Az elmúlt pár évben nagyon közel kerül hozzám és a kedvenc szerzőmmé lépett elő. Eddig mindegyik regényét imádtam és nem számított, milyen hosszúak, mindig azt kívántam, bár tovább tartanának. Szerencsére még jó pár műve hátravan, köztük a sokak által legjobban és legfontosabbnak vélt könyve, az 1Q84.

Első olvasmányom volt Tolsztojtól, ám nem hiszem, hogy jó könyvet választottam volna az ismerkedéshez. Ebben a 100 oldalas kisregényben egy férfi meséli el nekünk a vonaton zötykölődve felesége meggyilkolásának történetét. Az egész történetet egy rendkívül pesszimista nézet utalja, leginkább a szerelem és a házasság undokságairól, tévútjairól, a megcsalásról és a féltékenységről szól. Megtudjuk, hogyan alakult és változott a viszonya a nőkhöz a fiatalkorától kezdve és milyenek voltak a házas évei. Már az elején egyértelműen látszódik, hogy kettejük házassága egy óriási hiba volt. A lelki szerelem szinte teljes mértékben hiányzik a kapcsolatukból, arról nem is beszélve, hogy milyen súlyos kommunikációs hiányosságokkal küzdenek. Egy ponton a beszélgetéseiket sziszifuszi munkaként jellemzi, ahol előre ki kell gondolni, hogy mit fog mesélni, elmondja, aztán megint hallgatni és gondolkodni kell. A történet viszont több ponton sem állja meg a helyét mai mércével nézve, ne feledjük, hogy a 19. század végén járunk. Ebben a korban még ott tartunk, hogy a nem romlott lány nemhogy nem szereti, de gyűlöli a szexet és nemcsak a nő, de az emberiség problémájának a megoldása is feltételezhetően abban rejlik, ha a szűzlányt tekintjük a nő legmagasabb rendű állapotának. Úgyhogy ez kétségtelen, voltak benne elég erős és sokszor durván sértő megjegyzések (pl amikor a szoptatni nem tudó anyákat nyomoréknak nevezi), mégse bántam meg teljesen az elolvasását. Egy olvasóklub során biztosan sokat lehetne róla beszélgetni és vitatkozni, mégis a legnagyobb pozitívuma, hogy a könyvnek hála megismertem Beethoven Kreutzer szonátáját.

Új kedvencet avattam Toni Morrison regényével. Az elmúlt egy évben egyre jobban és jobban izgatta a fantáziámat a Nagyonkék, úgy tűnt, szinte mindenhol belebotlok; videóesszékben, sorozatokban és blogokon egyaránt. Izgatottan kezdtem bele a kissé rongyos könyvtári példányomba, de már az első fejezetnél tudtam, imádni fogom és hogy szükségem lesz egy saját példányra is. A legfőbb dolog, ami meggyőzött az a stílus. Nagyon tudatos szerző, elképesztően bánik a szavakkal. Kifejezetten lassan haladtam vele, sok paragrafust újra és újra elolvastam ízlelgetve a szavakat. Meglepő volt, hogy milyen sokat tud írni egyetlen egy kanapéról anélkül, hogy egy pillanatra is unalmassá válna. Ám a szép szavak önmagukban nem elegek, a könyv másik nagy erőssége az őszinteség. A rasszizmus és az előítéletek folyamatosan jelen vannak a könyv lapjain, olykor viccekben vagy tekintetekben megbújva üti fel a fejét, máskor viszont egészen brutális tettekben nyilvánul meg. Nagyon különböző életsorsokat és történeteket ismerünk meg, rengeteg gyűlölet és feszültség gyülemlik fel, ugyanakkor ott van az ártatlanság és a szeretet. Sokat elmond a regényről, hogy központi karakterünk egy fekete kislány, aki csúnyának tartja magát és azért imádkozik, hogy kék szeme legyen, mert akkor őt is szeretni fogják. 

Sokadig újraolvasásom már, de még mindig képtelen vagyok megunni. Leegyszerűsítve ez tényleg nem más, mint egy illusztrált önismereti útmutató, ami segít eggyé válni az univerzummal. Túlzó lenne a cím? Talán. Nekem viszont rengeteget segített abban, hogy jelen tudjak lenni az adott pillanatban, hogy közelebb kerüljek a saját érzéseimhez és el tudjak engedni bizonyos dolgokat. Gyakran felszoktam lapozgatni évközben is és elolvasni pár oldalt, hogy emlékeztessem magam a benne megtanult leckékre. Hogy a csend érték, figyelnünk és hallgatnunk kell arra, amit az univerzum üzenni akar nekünk, hogy fedezzük fel a belső világunkat és legyünk tudatában annak, milyen szerves részét képezzük a körülölelő világnak, hogy minden összekapcsolódik. És teszi mindezt néhány egészen szürreális illusztrációval. Ezt a könyvet teljes mértékben a rajzok uralják, a szöveg tényleg csak a legszükségesebbre van redukálva, de ez itt többnyire jól működik. Egyedül az utolsó két fejezetben volt némi hiányérzetem, itt igencsak megritkul a szöveg és szerintem gyengíti is ezeknek a fejezeteknek a hatásosságát. Ezt leszámítva a könyv többi részét borzasztóan szeretem és biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó újraolvasásom. 

Amikor decemberben megláttam, hogy magyar nyelven is megjelent Orwell művének  képregényadaptációja, teljesen bezsongtam, nem is volt kérdés, hogy bérelt helye van a könyvespolcomon. Az eredeti regényt még a gimis évek alatt olvastam és rögtön nagy kedvencem lett az Állatfarmmal egyetemben. A történet – nem is kérdés –, a mai napig aktuális, fontos kérdésekkel foglalkozik és bizony ijesztő, amikor néhány elég erős párhuzamot fedezünk fel az 1984 disztópikus világa és a saját jelenünk között. Nagyon kíváncsi voltam a képregény kapcsán, hogy vajon mennyire sikerül visszaadnia a regény hangulatát. A borítót eltekintve (ami szerintem zseniálisra sikerült) nagyon bizakodó voltam és szerencsére a megérzéseim helytállónak bizonyultak. Fido Nesti kevés színnel dolgozott, viszont annál hatékonyabban. Gyakorlatilag a teljes palettát fekete, szürke, barna és piros árnyalatok dominálják, amik igazán érzékletessé teszik a történetet. Maguk az illusztrációk is találóak és a képregény formátum is jól működik, bár igaz, hogy eléggé szöveggazdag. Azt nem mondanám, hogy ez a könyv bármilyen módon helyettesítheti az eredeti művet, viszont nagyon jó kiegészítésként vagy "élményfrissítésként" szolgálhat azok számára, akik már ismerik a történetet. Azt sem tartom feltétlenül bajnak, ha valaki csak a képregényből ismeri meg az 1984 világát. Nem ez az ideális, de ha segít abban, hogy több ember megismerje Orwell művét, akkor egy rossz szavam sem lehet.