Téli olvasmányaim | 2021

téli olvasmányok

Rég élveztem annyira az olvasást, mint az elmúlt két hónap alatt. Tavaly fordulóponthoz értem az olvasási szokásaimat tekintve. Éveken át vettem részt a legkülönbözőbb könyves kihívásokon, legyen az szókereső (keress 10 különböző kék árnyalatot) vagy adott téma szerinti (olvass el 5 könyvet, amelyben valamely szereplő addikcióban szenved). Egy ideig jópofának és motiválónak hatott a kihívásokra történő olvasás, olykor kimozdított a komfortzónámból és több igazán klassz könyvre is rábukkantam, amit a kihívás nélkül, nem olvastam volna el. Ugyanakkor az egész dolog kezdett átesni egy másik végletbe. A túl sok kihívás és határidő inkább csak teherré vált és jó pár olyan regény volt, amit azért nem tudtam elolvasni, mert nem volt rá időm. Idén úgy döntöttem, hogy jelentősen vissza veszek a tempóból és minimálisra csökkentem a kihívások számát, csak akkor veszek részt rajta, ha tényleg örömet ad. És csak hogy folytassam az eddigi bejegyzések statisztikáját, még hozzátenném, hogy 14 könyvet fejeztem be ezen a télen, ami összesen 3200 oldalt jelent.

W. G. Sebald: Szédület. Érzés.

W. G. Sebald: Szédület. Érzés.

"Egész egyszerűen nem vagyok eléggé bölcsész ehhez" – ezzel a Molyos értékeléssel tudnám a legjobban jellemezni az érzéseimet a regénnyel kapcsolatosan. Különös most belegondolni, milyen kevés maradt meg a történetből mindössze három hónap távlatában, de azt hiszem, részben ez a könyv tehet arról, hogy 2021-ben úgy döntöttem, visszavonulok az olvasós kihívásoktól. A rengeteg határidő teherré vált, arról nem is beszélve, hogy néha olyan könyveket vettem a kezembe, amikhez semmi kedvet nem éreztem, cserébe viszont nem jutott időm azokra a művekre, amikre viszont tényleg kíváncsi lettem volna. Amióta ezt sikerült fejben elengednem, sokkal nagyobb örömömet leltem az olvasásban. Kár, hogy nem előbb jutottam erre az elhatározásra, mert akkor valószínűleg a negyvenedik oldalon tettem volna félre Sebald regényét és megvártam volna a megfelelő alkalmat, amikor elég bölcsésznek érzem magam. Három külön utat ölel fel a regény; Stendhal a szerelemről elmélkedik, Kafka céltalanul, hallucinációk közt rója Bécs utcáit, majd Velencében Pisanellót, az olasz festőt kutatja, aztán ott van maga az író, elbújva, titkolva foglalkozását, miközben végig követi Kafka útját, majd felkeresi azokat a helyeket, ahol gyerekkorát töltötte. Ám hiába a folyamatos utazás, a könyv kifejezetten lassú folyású és eseménytelen, inkább a filozofáláson van a hangsúly, amire kifáradva, a költözés közepén a legkevésbé sem volt kedvem. Mégis, voltak benne jó gondolatok és voltak olyan pontok, amikor tudtam, ha ezt máskor olvasom, radikálisan eltérően ítéltem volna meg a könyvet.

H. G. Wells: Dr. Moreau szigete

H. G. Wells: Dr. Moreau szigete

Már régebb óta várólistás volt a könyv, de a gyönyörű újrakiadás és Németh Gyula illusztrációi meggyőztek arról, hogy még 2020-ban sort kerítsek rá. Az biztos, hogy a képek sokat segítenek a hangulat megalapozásán és jól kiegészítik a történetet. Maga a könyv egyébként kicsit olyan, mintha ötvöznénk a Robinsont és a Dr. ​Jekyll és Mr. Hyde-ot. Főhősünk egy szerencsétlen hajóbaleset következtében kerül a szigetre, ahol egy különös doktor és szárnysegéde állatkísérleteket végeznek, egész pontosan az állatokból kísérelnek meg értelmes emberi lényt faragni. Ám eddig egyik kísérlet sem hozott tökéletes eredményt, így a 60 állatember a Törvény szerint tengeti az életét a szigeten. Wells regénye a tudomány határait feszegető kérdéseket tesz fel,  hogy mennyire avatkozhatunk be a természet rendjébe és hol van az a bizonyos határ. A viktoriánus horror a mai olvasóra nem feltétlenül fog ugyanolyan elsöprő erővel bírni (hiába, több, mint 100 év alatt elég erősen megedződtünk), ugyanakkor a mai napig érdekes és elgondolkodtató olvasmányt nyújt, még ha nem is olyan vérfagyasztó az élmény.

William Shakespeare: Hamlet

William Shakespeare: Hamlet

Nem tudom, miért, de ez a könyv nekem kicsit olyan, mint egy ősellenség. Tudni kell, hogy a gimnáziumi évek alatt szinte minden kötelező, sőt legtöbb esetben ajánlott olvasmányt is elolvastam. Ez alól két kivétel van: Az ​arany ember és a Hamlet. Előbbit egyáltalán nem tervezem, hogy valaha is kézbe fogom venni - aztán ki tudja, még bármikor fordulhat egyet a világ -, de a Hamletet azóta is szerettem volna bepótolni. Ha jól számolom, ez volt a negyedik nekirugaszkodásom és leginkább a csakazértis mentalitás volt az, ami átsegített rajta. Persze ez a kínkeserves hozzáállás rányomta a bélyegét az olvasási élményemre is, a könyvvel döcögősen, sok megszakítással vánszorogtam csupán. Pedig Shakespeare többi műve egyáltalán nem szokott ilyen mértékű kihívást jelenti, a nyáron olvasott Szentivánéji álom is kifejezetten élvezetes volt (bár igaz, hogy témája és hangulata is merőben eltérő). 

Radnóti Miklós: Bori notesz

Radnóti Miklós: Bori notesz

Hadd időzzek még el egy rövid ideig a gimnáziumi emlékek között. Radnóti akkoriban nagy hatással volt rám, ezek a irodalomórák maradtak meg talán a legélénkebben az emlékezetemben. Megrázóak voltak a versei és a sorsa is, szinte hihetetlen, hogy milyen kevesen múlt, hogy megmeneküljön a korai haláltól. Segíteni akartak neki, amikor a második munkaszolgálatos csoport helyett az első csoportba sorolták be, ám miközben a második csoportot pár nappal később felszabadították és mindannyian megmenekültek, addig Radnótit több járóképtelen munkaszolgálatossal együtt lelőttek majd tömegsírba temettek. Két évvel később tárják fel a sírt, amikor is viharkabátjának zsebében megtalálják a ceruzával teleírt noteszt, ami a költő utolsó verseit tartalmazza. Vékony kis verseskötet, mindössze 34 oldal, ami mindenképpen megéri, hogy lassan, ráérősen legyen olvasva. Ráadásul egy fakszimile kiadványról van szó, ami azt jelenti, hogy kézbe vehetjük az eredeti notesz hű mását is. Gyakorlatilag egy hasonmás kiadás. Nagyon sok vers homályos és elmaszatolódott, van olyan, ami szinte olvashatatlan, mégis úgy ad a legtöbbet ez a kötet, ha a nyomtatott versek mellé kézbe vesszük és átlapozzuk az eredeti noteszt is.  

Carol Shields: Kőbe vésett történet

Carol Shields: Kőbe vésett történet

Kissé elhanyagolt regény, ami megérdemelné, hogy sokkal többen olvassák. No nem azért, mintha nem egy elismert műről lenne szó. Pulitzer-díjat nyert és az 1001 könyv, amit el kell olvasnod listán is szerepel (ahonnan mindig előszeretettel szoktam csemegézni), de mégse lehet róla sehol sem hallani A Kőbe vésett történet egy fotókkal kiegészített családtörténet. Már rögtön az elején magával ragadott az elbeszélésmód, különös tetszett, ahogyan Daisy szüleit ábrázolja, azokkal a bizonyos apró részletekkel kiegészítve. Ez az aprólékosság egyébként az egész regényt jellemzi, minden szereplő részletgazdagon van ábrázolva, kivéve Daisy-t. Elég erősen megkérdőjelezhető, hogy mennyire helytálló főszereplőnek nevezni a karakterét, annak ellenére, hogy a regény az ő életét követi nyomon születésétől a haláláig. Nagyobb hangsúly van azon, hogy a külvilág hogyan látja személyét, ahelyett, hogy megismernénk a valódi érzéseit, gondolatvilágát. Ami szintén nagyon különös volt, hogy a regény elején olykor maga Daisy is megszólal, sőt, ő maga kezdi el mesélni a történetét, de aztán fokozatosan eltűnik a könyv sorai között, míg végül teljesen át nem veszi a helyét a mindentudó narrátor. Az ő hangját is olykor levelek sora szakítja meg (fontos, egyiket sem Daisy írja, vagy neki van címezve vagy róla szólnak), máskor pedig sorra veszi az egyes szereplők Daisy-vel kapcsolatos érzéseit és elméleteit. Azt is érdekes lenne sorra venni, hogy milyen gyakran és milyen kontextusban tér vissza a kő, mint szimbólum. A kőoszlop volt a kedvencem, aminek minden darabjába rajzokat vagy szavakat véstek, ami gyönyörűnek és romantikusnak hatott. 

Irving Stone: A napsugár fia

Irving Stone: A napsugár fia

Meglepett, hogy a könyv nem igyekezett kezdetben szimpatikussá tenni Vincent karakterét. Kifejezetten ijesztőnek és mániákusnak tűnik fel a kapcsolata nőkkel, főleg Ursulával, az első szerelmével. Hiába hiszi, hogy nemes szándék vezérli, valójában üldözi az imádott nőt. Ugyanígy kezdetben az elbeszélés stílusát is negatívan ítéltem meg, száraz, fantáziátlannak hatott, de miután Vincent rálelt a művészetre, úgy váltak fokozatosan a leírások is egyre érzékletesebbé, elevenebbé. A párizsi rész volt a kedvencem. Vincentet sokkolja, hogy mennyi zabolázatlan szín és fény jellemzi az impresszionisták festményeit, nincs nyoma az érzelgős józanságnak és a "barna szósznak, amelyben az európai festőművészet képei úsztak évszázadokon át." Imádtam minden jelenetet, amikor Vincent találkozik kora nagy festőivel, ahogyan a barátságok szövődnek és ahogy vitáztak a művészetről. De persze minden kapcsolat és barátság közül Theo és Vincenté a legkülönlegesebb, jó volt kettejükről olvasni és látni Theo folyamatos támogatását. Inspirálóan hatott Vincent szenvedélye is. Hogy mennyire hajthatatlan, ha a művészi elveiről van szó, nem másítja meg munkáit csak azért, hogy pénzre tudja váltani őket. 

Grecsó Krisztián: Vera

Grecsó Krisztián: Vera

Grecsótól korábban csak a Pletykaanyut olvastam, amivel kifejezetten megszenvedtem, ezzel szemben a Vera teljesen magába szippantott. A regény végeredményben a felnövésről és a gyerekkor végéről szól. Vera egy 11 éves kislány Szegeden, jó tanuló, jó sportoló, boldog családban nőtt fel, ám elérkezett a felnőtté válás kapujához. Titkokkal terhes a körülötte levő világ, átéli az első szerelmet és kezd egyre krtikikusabbá válni a világ felé, olyan dolgokat is észrevesz, amiket korábban nem. Vera gyereknézőpontja miatt jól működik a könyv. A konfliktusok és a félelmek is valódiak, együtt tudtam vele érezni és a szomorú-izgulásával. Benne van még a naivitás és fél a változásoktól. És bár van, amikor Vera még nem érti meg az elharapott mondatokat, de az olvasó már előre sejti a titkokat. Emellett egy kicsit nosztalgikus hangulatba is hozott a regény. Hat évig éltem Szegeden és kifejezetten jó érzés volt a városról olvasni. Felidézni az utcákat, tereket és végigsétálni a nyolcvanas évek nagyáruházán, amikor még nem turik és gyorséttermek lakták. És egyébként kifejezetten jót mosolyogtam azon, hogy "senki nem nevezi a matricát levonónak, a hegyezőt faragónak, a szotyolát makukának, a kapucnit süsünek, a talicskát furiknak". Rögtön fel is merült a kérdés — én vagyok az egyetlen aki faragónak hívja még a hegyezőt?  

Agatha Christie: Öt kismalac

Agatha Christie: Öt kismalac

Agatha Christie-t mindig élvezetes olvasni, pláne ha valami pusztán szórakoztató, izgalmas történetre vágyom. Ebben a regényben mindenki kedvenc nyomozója, Hercule Poirot arra vállalkozik, hogy lerántsa a leplet egy híres festő megmérgezésének körülményeiről. Ám a helyzet kissé szokatlan. A feleségét elítélték, halála előtt írt levelében pedig ünnepélyesen megesküszik lányának, hogy nem ő volt a gyilkos. 16 év telt el az eset óta és a lány szeretne fényt deríteni az igazságra. Valóban ártatlan volt az anyja? Ahogy az általában lenni szokott, ezúttal sem sikerült kitalálnom a gyilkost. A történet viszont nagyon jól felépített, végig izgalmas marad és a szereplők is mind hitelesek és komplexek. Kifejezetten érdekes volt ahogyan szép lassan kirajzolódtak a múltbéli események és mivel jó pár év eltelt az eset óta, mind az öt szereplő teljesen máshogy emlékszik vissza az eseményekre. És valahol itt rejlik a kulcs az ügy felderítéséhez. Ki milyen részletet emel ki és tart fontosnak ennyi év távlatában, illetve ki mire emlékszik egyáltalán? Poirot maga fogalmazza meg, hogy nem pusztán tényekre kíváncsi, hiszen számos olyan dolog van, amit hiába keresnénk rendőrségi aktákba. Az érintett személyek beszámolóiban pedig bizonyos mozzanatok és szavak hatalmas jelentőséggel bírhatnak. 

Akutagava Rjúnoszuke: A vihar kapujában

Akutagava Rjúnoszuke: A vihar kapujában

Idén eldöntöttem, amellett, hogy több verset és nonfictiont szeretnék olvasni, a novellákra is nagyobb hangsúlyt szeretnék helyezni. Az idei első novellás kötetem egy japán szerző munkája, ami nem bizonyult egy rossz kezdésnek. Akadt köztük néhány igazán emlékezetes darab, tetszett A narancs egyszerűsége, A Raso-kapu hűvös tárgyilagossága és Mori tanár úr hivatástudata, ám mind közül a Gulliver jelleggel bíró Kappák novella volt rám a legnagyobb hatással. Főhősünk a japán mondavilág vízilakó szörnyei, a kappák földjére kerül és igen hosszadalmas időt tölt itt, miközben megismeri mindennapi életüket és törvényeiket. A novella egy elég erős társadalmi kritikaként szolgál; ebben a világban a hangversenyeket súlyosan cenzúrázzák, az egyre gyorsabb ütemben fejlődő technikai vívmányok miatt utcára kerülő dolgozókat pedig megölik és megeszik. Ahogy ők mondják, csak mentesítik őket az éhhalál és az öngyilkosság kényelmetlenségeitől. Kissé fekete humorú, de cseppet sem bántam. 

Murakami Haruki: Sötétedés után

Murakami Haruki: Sötétedés után

Éjfél körül járunk és megismerkedünk a tokiói étteremben egyedül olvasgató Marival, aki véletlenül összetalálkozik egy régi, nem túl közeli ismerősével és beszélgetnek. Ezzel a szituációval kezd a regény és vele együtt kezdetét veszi az az időszak, amikor minden lehetséges, egy időre a határok is elmosódnak. Tetszett a tokiói éjszaka hangulata, a magányos emberek találkozása, az egész éjszaka nyitva tartó éttermek és az Alphaville-re keresztelt szexhotel. Az alvó testvér története különös volt, a kameranézőpont szokatlan, de nem bántam, hogy a szerző nem adott semmilyen kézzelfogható magyarázatot. A regény így kellően titokzatos és furcsa egyszerre, bár nem olyan összetett, mint a többi könyve. De még ha nem is ez a legjobb munkája, én akkor is képtelen vagyok megunni a stílusát. Igazság szerint előre félek, hogy mi lesz akkor, ha egyszer minden Murakami könyvet elolvastam. Az elmúlt pár évben nagyon közel kerül hozzám és a kedvenc szerzőmmé lépett elő. Eddig mindegyik regényét imádtam és nem számított, milyen hosszúak, mindig azt kívántam, bár tovább tartanának. Szerencsére még jó pár műve hátravan, köztük a sokak által legjobban és legfontosabbnak vélt könyve, az 1Q84.

Lev Tolsztoj: Kreutzer-szonáta

Lev Tolsztoj: Kreutzer-szonáta

Első olvasmányom volt Tolsztojtól, ám nem hiszem, hogy jó könyvet választottam volna az ismerkedéshez. Ebben a 100 oldalas kisregényben egy férfi meséli el nekünk a vonaton zötykölődve felesége meggyilkolásának történetét. Az egész történetet egy rendkívül pesszimista nézet utalja, leginkább a szerelem és a házasság undokságairól, tévútjairól, a megcsalásról és a féltékenységről szól. Megtudjuk, hogyan alakult és változott a viszonya a nőkhöz a fiatalkorától kezdve és milyenek voltak a házas évei. Már az elején egyértelműen látszódik, hogy kettejük házassága egy óriási hiba volt. A lelki szerelem szinte teljes mértékben hiányzik a kapcsolatukból, arról nem is beszélve, hogy milyen súlyos kommunikációs hiányosságokkal küzdenek. Egy ponton a beszélgetéseiket sziszifuszi munkaként jellemzi, ahol előre ki kell gondolni, hogy mit fog mesélni, elmondja, aztán megint hallgatni és gondolkodni kell. A történet viszont több ponton sem állja meg a helyét mai mércével nézve, ne feledjük, hogy a 19. század végén járunk. Ebben a korban még ott tartunk, hogy a nem romlott lány nemhogy nem szereti, de gyűlöli a szexet és nemcsak a nő, de az emberiség problémájának a megoldása is feltételezhetően abban rejlik, ha a szűzlányt tekintjük a nő legmagasabb rendű állapotának. Úgyhogy ez kétségtelen, voltak benne elég erős és sokszor durván sértő megjegyzések (pl amikor a szoptatni nem tudó anyákat nyomoréknak nevezi), mégse bántam meg teljesen az elolvasását. Egy olvasóklub során biztosan sokat lehetne róla beszélgetni és vitatkozni, mégis a legnagyobb pozitívuma, hogy a könyvnek hála megismertem Beethoven Kreutzer szonátáját.

Toni Morrison: Nagyonkék

Toni Morrison: Nagyonkék

Új kedvencet avattam Toni Morrison regényével. Az elmúlt egy évben egyre jobban és jobban izgatta a fantáziámat a Nagyonkék, úgy tűnt, szinte mindenhol belebotlok; videóesszékben, sorozatokban és blogokon egyaránt. Izgatottan kezdtem bele a kissé rongyos könyvtári példányomba, de már az első fejezetnél tudtam, imádni fogom és hogy szükségem lesz egy saját példányra is. A legfőbb dolog, ami meggyőzött az a stílus. Nagyon tudatos szerző, elképesztően bánik a szavakkal. Kifejezetten lassan haladtam vele, sok paragrafust újra és újra elolvastam ízlelgetve a szavakat. Meglepő volt, hogy milyen sokat tud írni egyetlen egy kanapéról anélkül, hogy egy pillanatra is unalmassá válna. Ám a szép szavak önmagukban nem elegek, a könyv másik nagy erőssége az őszinteség. A rasszizmus és az előítéletek folyamatosan jelen vannak a könyv lapjain, olykor viccekben vagy tekintetekben megbújva üti fel a fejét, máskor viszont egészen brutális tettekben nyilvánul meg. Nagyon különböző életsorsokat és történeteket ismerünk meg, rengeteg gyűlölet és feszültség gyülemlik fel, ugyanakkor ott van az ártatlanság és a szeretet. Sokat elmond a regényről, hogy központi karakterünk egy fekete kislány, aki csúnyának tartja magát és azért imádkozik, hogy kék szeme legyen, mert akkor őt is szeretni fogják. 

Yumi Sakugawa: Your Illustrated Guide to Becoming One with the Universe

Yumi Sakugawa: Your Illustrated Guide to Becoming One with the Universe

Sokadig újraolvasásom már, de még mindig képtelen vagyok megunni. Leegyszerűsítve ez tényleg nem más, mint egy illusztrált önismereti útmutató, ami segít eggyé válni az univerzummal. Túlzó lenne a cím? Talán. Nekem viszont rengeteget segített abban, hogy jelen tudjak lenni az adott pillanatban, hogy közelebb kerüljek a saját érzéseimhez és el tudjak engedni bizonyos dolgokat. Gyakran felszoktam lapozgatni évközben is és elolvasni pár oldalt, hogy emlékeztessem magam a benne megtanult leckékre. Hogy a csend érték, figyelnünk és hallgatnunk kell arra, amit az univerzum üzenni akar nekünk, hogy fedezzük fel a belső világunkat és legyünk tudatában annak, milyen szerves részét képezzük a körülölelő világnak, hogy minden összekapcsolódik. És teszi mindezt néhány egészen szürreális illusztrációval. Ezt a könyvet teljes mértékben a rajzok uralják, a szöveg tényleg csak a legszükségesebbre van redukálva, de ez itt többnyire jól működik. Egyedül az utolsó két fejezetben volt némi hiányérzetem, itt igencsak megritkul a szöveg és szerintem gyengíti is ezeknek a fejezeteknek a hatásosságát. Ezt leszámítva a könyv többi részét borzasztóan szeretem és biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó újraolvasásom. 

George Orwell – Fido Nesti: 1984

George Orwell – Fido Nesti: 1984

Amikor decemberben megláttam, hogy magyar nyelven is megjelent Orwell művének  képregényadaptációja, teljesen bezsongtam, nem is volt kérdés, hogy bérelt helye van a könyvespolcomon. Az eredeti regényt még a gimis évek alatt olvastam és rögtön nagy kedvencem lett az Állatfarmmal egyetemben. A történet – nem is kérdés –, a mai napig aktuális, fontos kérdésekkel foglalkozik és bizony ijesztő, amikor néhány elég erős párhuzamot fedezünk fel az 1984 disztópikus világa és a saját jelenünk között. Nagyon kíváncsi voltam a képregény kapcsán, hogy vajon mennyire sikerül visszaadnia a regény hangulatát. A borítót eltekintve (ami szerintem zseniálisra sikerült) nagyon bizakodó voltam és szerencsére a megérzéseim helytállónak bizonyultak. Fido Nesti kevés színnel dolgozott, viszont annál hatékonyabban. Gyakorlatilag a teljes palettát fekete, szürke, barna és piros árnyalatok dominálják, amik igazán érzékletessé teszik a történetet. Maguk az illusztrációk is találóak és a képregény formátum is jól működik, bár igaz, hogy eléggé szöveggazdag. Azt nem mondanám, hogy ez a könyv bármilyen módon helyettesítheti az eredeti művet, viszont nagyon jó kiegészítésként vagy "élményfrissítésként" szolgálhat azok számára, akik már ismerik a történetet. Azt sem tartom feltétlenül bajnak, ha valaki csak a képregényből ismeri meg az 1984 világát. Nem ez az ideális, de ha segít abban, hogy több ember megismerje Orwell művét, akkor egy rossz szavam sem lehet.


Ha nem szeretnél lemaradni, kövess Facebookon
plusz tartalmakért pedig látogass el az Instagram oldalamra.

You Might Also Like

0 megjegyzés