Nem igazán értem, miért vártam több, mint 10 évet Andy Warhol önéletrajzának az elolvasásával. Régóta izgatott az alakja, mindig szívesen olvasok a munkásságáról és a Factoryről, ennek a könyvnek pedig sikerült közelebb hoznia a személyét. Azt is mondhatnám, hogy nagyon Warholos. Sok a banalitás, a mindennapi, ugyanakkor érdekes gondolatok is felmerülnek. Egy kissé bizarr, ám szórakoztató telefonbeszélgetéssel indítunk, ahol parókákról, farmernadrágokról beszélnek és hogy milyen lenne, ha Warhol lenne Amerika elnöke. Egy másik végtelenül hosszú telefonbeszélgetésben a partnere a legapróbb részletekig elmeséli, hogyan takarítja ki a lakását. Mintha egy clean with me vlog lenne, de őszintén túlzásnak éreztem ezt a 23 oldalt. A könyv azért is érdekes, mert Warhol sok szempontból a saját korának a terméke. Imádja Amerikát, a Coke-ot, ami egyenlővé teszi az embereket, a pénzt, a kapitalizmust és a vásárlást. Túl pazarló, még az épületeket is újjá építené 14 évente, hogy elfoglalja az embereket. Mai szemel nézve azért más megvilágításba kerül a folyamatos új iránti igény.

A pandémia egyik trendkönyve. Végül én is a vírus miatt vettem elő ezt a könyvet, de régóta be akartam már hozni ezt az elmaradásomat. Az viszont egészen biztos, hogy a mostani helyzetben azért máshogy olvassa az ember ezt a történetet. Túlságosan is ismerősnek hangzanak bizonyos dolgok, legyen az elszigetelés, emberi kapcsolatok hiánya vagy mondjuk a konzervek felhalmozása. De a vírusra adott reakciók is sokszor kísértetiesen hasonlítanak a valóságra, ahogyan az erre irányuló düh és frusztráltság, ami idővel egyre csak nő az emberekben. Mégis, ami nagy különbség a mi időnkben, az az internet. A könyvet olvasva döbben rá az ember, hogy milyen nagy segítséget is jelent a külvilággal való kapcsolattartásban, elvégre nagyon nem mindegy, hogy távirattal tudunk csupán kommunikálni vagy videókamerával. 

Könnyen olvasható, délutáni kikapcsolódásra alkalmas kortárs verseskötet, ami hol kedves és humoros, hol pedig trágár. Egyszerű, hétköznapi helyzetekkel dolgozik. Petrezselyemvágás, romantikus bojlerszerelés és nárciszválogatás levesfőzés közben. Mindegyik helyzet, beszélgetés és érzés ismerősnek tetszett, még akkor is, ha az élethelyzetünkből kifolyólag eléggé különbözőek vagyunk, elvégre nem egy negyvenéves férjezett nő vagyok. A kötet egyébként a női témák miatt keltette fel a figyelmemet, de túlságosan felszínes maradt, valami mélyebbre, elemibbre számítottam. Ugyanakkor a játékossága és könnyedsége miatt nem hiszem, hogy elrettentő lenne azok számára sem, akik csak most szeretnének megismerkedni a kortárs magyar költészettel.

Bár az Őszt az első post-Brexit regényként emlegetik, nem ez az aspektusa volt, ami felkeltette az érdeklődésemet – sokkal inkább a nyelvezete és a sok pozitív értékelés miatt döntöttem úgy, hogy elolvasom. Aki kifejezetten a Brexitről akar olvasni, könnyen csalódni fog, mert a témát nem nyíltan tárgyalja a könyv, bár végig érződik a háttérben a bizonytalanság és az idegengyűlölet. Tetszett viszont a stílusa, Ali Smith néhány egészen érdekes képet használt. A 80 éves Daniel és az általános iskolás Elisabeth között szövődő barátság volt a könyv legerősebb pontja, igazán aranyos és különleges a kettejük kapcsolata. Bár az is igaz, hogy többször felmerült bennem olvasás közben, hogy vajon melyik 9 éves kisgyerek beszél így? Emellett nagyon jókat nevettem a fanyar humorral átitatott bürokratikus posta rendszerén is. Teljesen abszurdnak hat, hogy ennyire nehéz legyen egy útlevél-megújítás elintézése. Összességében pedig kellőképpen meggyőzött ahhoz, hogy elolvassam a soron következő Tél kötetet is.

Az idei spooky seasont Angela Carter horror novelláskötetével nyitottam. Biztonságos választásnak tűnt egy olyan olvasó számára, aki csak most ismerkedik a horror műfajával, nem akartam ugyanis rögtön az elején álmatlan éjszakákat okozni magamnak. Ez a kötet azért is tűnt érdekesnek, mert olyan klasszikus tündérmeséket, népmeséket gondol újra, mint a Kékszakáll, Piroska és a farkas vagy a Szépség és a Szörnyeteg. Ha pedig valamit szeretek, az a klasszikus gyerekmesék modern feldolgozása. A kedvencem egyértelműen a címadó novella, A kínkamra lett. Ezt éreztem a legkidolgozottabbnak, illetve itt varázsolt el legjobban a nyelvezet. Angela Carter ugyanis nagyon jól ír, ez még a fordításból is átjön. Összességében klassz gyűjtemény volt, csak azt bánom, hogy ezzel a kötettel el is olvastam az összes (kettő!) magyarul megjelent könyvét.  

Egyik kedvencem az idei őszi olvasmányaim közül. Sokat kellett várnom rá, ugyanis kereskedelmi forgalomban már nem kapható, használtan pedig csak elvétve bukkan fel. Maradhattam volna a könyvtári példánynál is, de előre éreztem, hogy ez a könyv fontos lesz a számomra és hogy saját példányra lesz szükségem. Virginia Woolf ugyanis ebben a könyvecskében a nők és a regény témakört vizsgálja. Foglalkozik a női irodalmi elődökkel és magával az írás folyamatával is, végül pedig arra a következtetésre jut, hogy a nőknek elegendő keresetre és saját szobára van szüksége, ahhoz, hogy írjanak. Ez egy nagyon lerövidített változat, de rengeteg érdekes kérdést feszeget még ebben a 166 oldalban. Hogy míg a valóságban a nőt bezárták és ütötték, a világirodalomban alakja nagyszerű és csodálatos volt. Hogy miért szeretnek egyáltalán annyira a nőkről írni a férfiak? "A legjobb nő is alatta marad intellektuálisan a legrosszabb férfinak" idéz máskor egy férfi tollából. Legyinthetnénk, hogy mindezt régen írták és ma már nem így gondolják, de sajnos többször hallottam hasonló megnyilatkozásokat napjainkban is. 

Hiába csalódtam kellemesen a Normális emberekben, eredetileg nem terveztem elolvasni a Baráti beszélgetéseket, Sally Rooney debütáló regényét. A fülszöveg és a chick lit címke bevallom, elijesztett, de amikor meghallottam, hogy a könyvben megjelenik az endometriózis is, úgy döntöttem, mégis adok neki egy esélyt. Megint abban a helyzetben találtam magam, hogy a sztori bár sablonosnak tűnik (egy egyetemista lány viszonyt kezd egy nős férfivel), mégis meglepően jól működik. A konfliktusok fő forrása továbbra is a hiányos kommunikáció, de még mindig érdekes volt a szereplők közti kapcsolatok alakulásának a megfigyelése. Igaz, a Normális emberek sokkal erősebb regény volt, de végül nem bántam meg, hogy ezt is elolvastam.

No ez a könyv abszolút a borítójával fogott meg. Lehetne arról vitázni, hogy mennyire jó vagy rossz dolog borító alapján megítélni egy könyvet, de szerintem igenis sokat tud számítani. Nemcsak, hogy felhívja a figyelmet, de el is árulhat bizonyos dolgokat a könyvről. Ez néha teljesen félrevezető is lehet, máskor viszont egy jó borítónak köszönhetjük, hogy csodálatos történetre bukkanunk. A Piranesi egy nagyon élvezetes és olvasmányos regény, ami tökéletes választás volt az őszi estékhez. Nem is szívesen mondanék róla mást, egyetértek ugyanis a többi könyvértékelővel, hogy ez a könyv úgy üt igazán nagyot, ha teljesen vakon vágsz bele. 

Erről a gyerekkönyvről Szabados Ági Mutasd a könyvespolcod sorozatában találkoztam, amikor is Grecsó Krisztián mesélt a számára legkedvesebb könyvekről. Olyan nagy szeretettel és lelkesedéssel beszélt róla, hogy úgy éreztem, muszáj elolvasnom, úgyhogy életemben először bekukkantottam a könyvtár gyerekrészlegére és magammal is hoztam hétvégi kikapcsolódáshoz. Aranyos volt és abszurd, kissé értelmetlen és helyenként megmosolyogtatós, viszont mégsem nyerte el annyira a tetszésemet. Ugyanakkor nem is én vagyok a célközönség, szóval ha gyereknek szeretnétek felolvasni, ne tartson vissza az én véleményem.

A Tortúra és A ragyogás után eljött az idő, hogy egy újabb King regénnyel ismerkedjem meg. A történetet egész jól ismertem, a filmet is láttam már, mégis kíváncsi voltam a könyvre, leginkább arra, hogy mit mond a boszorkányságról. Ha valaki nem ismerné a történetet: Carrie, aki sok bántalmazásnak esett alá az iskolában, telekinetikus erővel bír, ez a mágikus képessége pedig az első menstruációja után hirtelen felerősödik. A vér, a nőiség és ezzel együtt a boszorkányság elég erősen démonizálva van a könyvben, láthatóan mindenki retteg tőle. A tanárnő például, aki rátalál a zuhanyzóban síró és menstruáló Carrie-re, később úgy nyilatkozik, hogy ő is jól meg akarta rázni a lányt, mert "talán a menstruáció váltja ki a nőben ezt az ösztönös dühöt". Valahol persze természetes, hogy az ember fél a természetfelettitől, ami irányíthatatlan, amit nem értenek, viszont borzasztóan zavart, hogy fel se merült annak a lehetősége, hogy ha valóban vannak mások is, akik Carrie-hez hasonló erővel bírnak, azok esetleg jóra is használhatják a képességüket. 

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha kortárs magyar horrornovella antológiát fogok olvasni. Mégis itt vagyunk. Ahogy említettem, soha nem voltam egy túlzottan nagy horror rajongó és korábban nemcsak a magyar irodalommal szemben voltam előítéletes, de a novellák sem vonzottak túlzottan. Mégis ez a kombináció most tökéletesen betalált nálam. Nagyon tudom ajánlani, jobbnál jobb történetek vannak összeválogatva ebben a kötetben, amik sokáig velem maradtak. Vannak benne folklóros elemekkel dolgozó és egészen modern, újító novellák is. Kedvencem A lámpáshal volt, de nagyon tetszett a Szárnya alatt a meleg, Bevezetés a sokváltozós viszonyrendszerben, A Bach-tenger megszelídítése (igaz, ez inkább sci-fi volt, mint horror) és a Túlélők.

Ha már spooky season, gondoltam, itt az idő, hogy sorra vegyem az évek óta polcomon porosodó wicca könyvem. Régóta izgat a boszorkányság témája és bár eredetileg csak puszta kíváncsiságból akartam a témáról olvasgatni, végül ki is próbáltam pár egyszerű varázslatot. Mivel teljesen új vagyok a témában, így nincs sok viszonyítási alapom, de úgy éreztem, hogy elég jól körbejárta az alaptémákat. Beszélt az angyalokról, a reinkarnációról, kristályokról, álomfejtésről, sőt, még a mikrós varázslatokról is. Ráadásul hosszú idő óta ez volt az első könyv, amit angolul olvastam és nem is ment rosszul. A jövőben biztos, hogy kevésbé fogok idegenkedni az idegen nyelvű olvasástól.

Na ezt a versantológiát nyomnám mindenki kezében, aki azt mondja, hogy nem érti, fél a kortárs költészettől vagy egyszerűen csak nem tudja, hol kezdje. A kötet érdekessége, hogy mindegyik vers a költők harmincéves kora előtt született, az antológia nagy részét pedig a mai húszas éveit taposó generáció versei teszik ki, az egyharmadában viszont klasszikus szerzők verseit olvashatjuk. A versek nyolc általános téma szerint vannak rendezve, olyan tág kategóriákra kell gondolni, mint a szerelem, család vagy a város. Rengeteg izgalmas verssel és új költővel ismerkedtem meg, a kedvenc szerzőket pedig össze is írtam egy külön listára, hogy legközelebb az ő köteteiket vegyem sorra.

Nem tudom, ki mennyire emlékszik még erre a könyvre, de pár évvel ezelőtt folyton szembejött velem, főleg a Tumblr-ön. Ha akkoriban (tehát egyetemistaként) olvastam volna, valószínűleg sokkal jobban tudtam volna díjazni. Több olyan divatikont is említ, például Margot Tenenbaum, Anna Karina, Natalie Portman a Lenonból és Eddie Sedgwick, akik abban az időszakomban szintén nagy hatással voltak a stílusomra. Hasonlóra számítottam, mint a Legyél te is párizsi nő, és igaz, az se lett a kedvencem, de Alexa Chung könyvének sokkal kevésbé sikerült lekötnie a figyelmemet. Van bennem pár klassz kép, de nekem jellegtelen volt, hiányzott belőle az élet és az elevenség.

Instagramon is említettem már, hogy teljesen levett a lábamról ez a könyv. Nemcsak a történet, hanem mindaz, amit Vuong a nyelvvel tesz és amit a nyelvről mond. Ez már csak azért is nagyon érdekes, mert egy perifériára szorult, többszörös kisebbség szempontjából vizsgálja a nyelvet és ezzel egészen új, izgalmas nézőpontot tud behozni. Gyakorlatilag három részre osztható fel a könyv. Elsőben a családi traumákról és a gyerekkorról mesél, a mindennapokban megélt megalázottságtól, a láthatatlanság érzetéről és arról, hogyan teheti láthatóvá önmagát és családját a nyelvvel. Második részben a homoszexualitásra és szerelemre helyeződik a hangsúly, hogyan éli meg ő és partnere a melegségüket, az utolsó szakasz pedig, amiben főleg az egyetemi évekkel és a gyásszal foglalkozik, hirtelen sokkal töredékesebbé és szaggatottabbá válik. Csodálatos olvasmány volt és remélem, a közel jövőben magyar nyelven is megjelennek a verses kötetei, nagyon kíváncsi lennék rájuk.

Ősszel elkezdtünk egy családi könyvklubot húgommal és anyukámmal és a Merre jársz, Bojangles? volt az első közös olvasmányunk. Egy csodálatosnak tűnő, meseszerű családot ismerhetünk meg egy kisfiú szemszögéből. Kicsit talán meg is irigyli az ember ezt a tökéletes családi idillt és romantikát, én például kifejezetten aranyosnak tartottam szülei rutinjait, a játékukat a nevekkel és azt az odaadó, őszinte szeretetet, amit egymást iránt éreznek. Ha valamihez hasonlítanom kellene ezt a könyvet, azt mondanám, hogy olyan, mintha a Tajtékos napokat ötvöznénk a Családom és egyéb állatfajtákkal. Szerintem abszolút jó kezdés volt egy könyvklubhoz, sok izgalmas kérdés és téma merült fel, legyen az az őrület, hazugság, szerelem vagy a gyereknevelés.

Végül az őszt Virginia Woolf egy másik nonfiction könyvével zártam, aminek a magyar címével egyébként igen nehezen barátkoztam meg, a Moments of Being annyival erősebb. Lényeg a lényeg, a kötet négy önéletrajzi szöveget tartalmaz, mindegyik más időpontban, más céllal és más közönségnek íródott. A gyerekkorról szóló rész a leghosszabb, de egyben a legérdekesebb is. Mesél testvéreiről, az uralkodó apa figuráról, anyja és nővére korai haláláról, a vidéken töltött gyerekkori nyarakról, ami aztán A világítótoronyban köszön vissza, a szalonok és estélyek világáról és arról, ahogy ütközik a két világ; a 20. század és a viktoriánus kor. Későbbi szövegekben mesél a Bloomsbury-körről és a korabeli művészi és értelmiségi világról, mindezt pedig a rá jellemző sziporkázó intelligenciával és finomsággal teszi. Aki szeretne jobban elmélyülni Woolf munkásságában, annak érdekes olvasmány lehet.